Szülés a cambridge-i Rosie Hospital-ban

Hát kb. ez a szülési mesénk, ami a cambridge-i Addenbrooke’s Hospital szülészeti klinikáján (hétköznapi nevén a Rosie Hospitalban) esett 2010 július 2-án és 3-án:
Túlfutó első terhesek
Az eredetileg saccolt születési dátum jún 21. volt, de a szakirodalom szerint az első terhesek kb. kétharmada vagy hogy túlfut, szóval számítottunk rá, hogy nem lesz ez jún 21. Ráadásul én addigra a végén el sem tudtam képzelni, hogy erről a tuti helyről ki akar jönni Alíz és itt elkezd majd valami fájni, mikor minden nagyon tökéletes (mármint babaszemmel). Aztán 11 nappal a kiírt időpontunk után, ami egy pénteki nap volt, júl 2-án még mindig nem történt meg a nagy exit, ezért a védőnő, számítva az eshetőségre, előzetesen kért számunkra egy időpontot a Rosie szülészeti klinikán (ami a cambridge-i Addenbrookes Hospital része, és kb. a 4. legjobbként tartják számon Angliában – mi is maximálisan elégedettek voltunk az ellátással, leszámítva, hogy majdnem hazaküldtek 5 perces fájásokkal, de ez más sztori).

Szülés beindítása
Szóval júl 2-án, pénteken kellett volna du 3-kor egyeztetnünk időpontot a Rosie Hospital-lal, hogy hányra menjünk be aznap, mikortól van szabad ágy. De végül pénteken már reggel berendeltek-bementünk, mert hajnali 2-től elég sűrűn magától megindult a szülési folyamat, jöttek szép sorban a fájások és délután meg egyébként is megindították volna a lavinát. Megnézték, hogy megrepedt-e a magzatburok (bevilágítottak egy zseblámpával a barlangba… szó szerint), ill. ultrahanggal megnézték, hogy minden okés-e (a 27. héten mentünk ki UK-be és ez volt az egyetlen ultrahangunk az egész ellátás során).
Aztán a fájások ritkasága (ötperces) miatt még haza akartak küldeni, hogy vajúdjunk inkább otthon még néhány órát (elvileg hárompercesekkel maradhattunk volna), de végül engedték, hogy maradjunk –  határozott kérésünkre. Szerintük könnyebb otthon a fájásokat legyűrni, mint a kórházban, ahol sokan vannak, meleg is van a babák miatt, stb. Szóval nem rosszindulatból küldtek volna haza (meg is kérdezték, hogy milyen messze lakunk), de mi inkább maradtunk, és ágy is volt hálistennek. Meg hát reménykedtünk, hogy gyors lesz a tágulás, indul a mandula.

Fájások
Pénteken hajnal 2-től jöttek a fájások, hajnali 4-től már 5 percenként kb. félperces intervallumokban, kitartóan. Tettem-vettem, ezeket a korai fájásokat valahogy könnyebb volt legyűrni a tanult légzéstechnikával, meg a last minute tennivalókkal.

De kb. 11-től voltunk a kórházban, du. 5-re már 3 perces időközökkel egyperces fájások voltak, ez nekem elég kemény volt –  járkáltunk fel-le a kórházi lépcsőn, a folyosókon, Attila jegyzetelte, hogy mikor kezdődik és mikor végződik egy-egy fájás. Kb. ennyit tudtam vele egész nap kommunikálni, pedig vittünk be mindenféle hülyeséget, hogy majd azzal tereljük el a gondolatokat a fájásról (többek közt egy buborékfújót is, ami a hosszú kilégzést segített volna imitálni…) még keresztrejtvényt meg kártyát is akartunk vinni, de utólag kiderült, hogy én teljesen magamba fordultam, és csak arra szorítkoztam, hogy ‘Most- Most’, vagyis a most indul és most ért véget a fájás időpontját odamondtam Attusnak. Attila próbált néha kreatív lenni, valami rémlik, meg az is, hogy nem vettem jónéven az egyéb próbálkozásokat… Enni már semmit nem tudtam aznap, legyűrtem 2-3 szárított gyümölcsös energiaszeletet, de nagy nehezen. Viszont egyfolytában vizet ittam, meg pisiltem. A többi kismama az osztályon (Lady Mary Ward) nagyon laza volt, mert szintén mesterséges indukcióra vártak (mint én eredetileg), de náluk nem indultak be maguktól a fájások. Így szerintem én voltam az egyetlen, aki ott keringett a görcseivel. Érzésben olyan volt nekem a fájás, mintha egy nagy kéz összemarkolná a legbelső érzékeny mindeneket  – messze durvább mint a menzeszfájás, ami inkább a kezdeti fájásokra jellemző. Nem tudom, más mamáknak ez milyen. Annyit még megtudtunk, hogy a vesekő állítólag rosszabb – ott nem megy el a fájás, meg hát nincs happy end.

Natúr vagy epidurális
Eredetileg epidurálist szerettem volna kérni, de aztán itt Angliában annyira nyomták a szülőfelkészítőn a natúr szülés előnyeit, hogy a ‘birth plan’ doksiba az került, hogy natúr indulunk és ha nem megy, akkor kérjük a zsibbasztót. A natúrt csak du. 5-ig bírtam, aztán kértem, hogy legyen mégiscsak EPIDURÁLIS (furcsamód szégyelltem magam, hogy feladtam). 5-kor felmentünk a másik osztályra (Delivery Unit), ahol a kütyüs-műszeres szülések, császárok vannak és nem a natúr szülések. Az epidurálist hosszas kórházi admin után végül este fél 8-kor adtak be (5-kor mentünk fel…). Addig szívtam egy kis kéjgázt, ami elég vicces élmény volt (terhesen ugye semmi alkohol, de egyébként is nem is tudom, mikor voltam még csak spicces is … most meg teljes technocol rapid élmény, csak baboskendő és trapper nélkül). Addigra már 3-4 cm-es volt a tágulás.
Az epidurális után a tágulás leállt, este 9 után burkot repesztettek, de semmi nem történt. Végül mégis lett mesterséges indukció, kaptunk hormont, azzal viszont a gyerek szó szerint kirepült belőlem – vsz. ezért is lett kevésbé meggyötört. :)

Pikkpakk
A szülés előtt megigazították az epidurálist, mert foltokban működött már csak, ráadásul néhány óra alatt elértük a maximális top-up szintet, többet nem lehetett már csöpögtetni, max a tű pozícióján igazítani. Az éjszakás aneszteziológus tök jól igazította meg az epidurálist, mert a szülésnél konkrétan semmilyen fájdalmat nem éreztem. Emma, a fekete szülésznő vezette le a szülést, mondta, hogy mikor nyomjak, mikor álljak le, és nagyon hatékony volt – “brilliant” “marvellous” meg ilyeneket hallottam nyomás közben, és mindenki nagyon bátorított, hogy gyerünk, ami irtó jó érzés volt.

Volt egy pont, ahol állítólag Emma azt mondta, hogy most ne nyomjak, de én meg úgy értettem, hogy gyerünk, így pillanatok alatt kicsússzant a kicsi (asszem 4 nyomás szériából voltunk meg összvissz) –  ennek az volt az ára, hogy vesztettem 6dl vért (legalábbis gondolom, emiatt lehetett). Hirtelen tele lett a szülőszoba, mire felocsúdtam – merthogy a baba addigra már rajtam feküdt és én ezer fényévre nagyon nagyon boldog magaslatokban jártam — tőlem lehettek volna százan is a szobában (rögtön odaadták a babát, csak aztán ‘mosdatták’ valójában törölgették törölközővel, aztán cicire tettük és a kicsi szopott azonnal…).
Utólag mesélték csak Attus, és az édesanyja (aki szintén bent volt a szülésen az összes bőrönddel, mivel aznap érkezett repülővel hozzánk), hogy kisebb riadalom volt, a sok vér miatt, de aztán rendbehoztak (felírtak egy egyhetes injekciókúrát, alvadásgátlót kellett otthon még injekcióznunk).

Az első pelus

Alízt bepelusoztuk, óvatosan szabadon hagyva a friss kis köldökcsonkját, aztán felöltöztettük egy miniatűr kezeslábasba – vettem 3 koraszülött ruhácskát, mert azt a tanácsot kaptuk, hogy a nulla és 3 hónapos közti rucik még nagyok az újszülötteken, és ez valóban így is volt. Az öltöztetés egyébként a kezembe vezetett kütyük miatt kicsit nehezebb volt, mint gondoltam, de nem lehetetlen. Aztán a kislányunkat visszafektettük a kis kórházi ágyikójába, és végül mind a négyen hunytunk egyet, amíg reggel 8 előtt át nem gurítottak minket a Postnatal Unit-ra (ugyanarról a szintről indultunk aznap, csak a Lady Mary Ward részlegről…).

A kórházban még maradtunk egy éjszakát (a vérveszteség miatt jobbnak látták, ha nem aznap megyünk haza), ami nem volt túl jó, mert hol Alíz kedzett el sírni és a többi baba csatlakozott, hol valamelyik szomszéd bébi sírt fel és kezdődött az egész elölről. Hajnalok hajnalán Alíz még mindig teletüdőből nyomta a témát, pedig a lehető összes menüpontot ellenőriztem (pelus, szopi, stb.). 2 szánalmas maratoni (két és fél órás) előtejes szoptatás után bejött az éjszakai ügyeletes védőnő, hogy ‘What’s going on?’ és miért nem szoptatok, mire mondtam, hogy mást sem csinálok, csak szoptatok – kicsit mérgesen, mert a kötélidegek nem fejlődnek a terhesség 9 hónapja alatt. Ráadásul a néninek (ősz hajó védőnéni volt), az a betegsége volt, amitől folyton rázkódik a feje, és ettől valahogy még abszurdabb volt a hajnali számonkérés. Ki is fordult azonmód.
Már most sem emlékszem, hogy végül hogyan vergődtünk túl a kórházi éjszakán, de másnap már alig vártam, hogy húzzunk haza, ahol nincsenek további babákok, további üvöltőkórussal. Mielőtt hazamentünk, az ügyeletes védőnőnktől (nem az ősz hajú néni, hanem egy Katherine nevű nagyon karakán hölgy, aki még Moszkvában is oktatott eü-s dolgokat…) kaptunk egy villámkurzust a lehetséges fogamzásgátlási módszerekről. :)
Óriási segítség volt, hogy a férjem mamája velünk volt az első napokban – ezúton is nagyon köszönjük neki a nagyi szeretetbombát.
disclaimer: ez a mi egyéni sztorink, minden szülés más és más az Addenbrooke’s kórházban is. Orvosi tanácsnak semmiképp nem minősül, sőt! :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s