Majdnem Budapest: Cambridge – Heathrow – Cambridge

És majdnem hazamentünk, de aztán visszafordultunk, merthogy visszafordítottak. Illetve, hogy mondták, hogy ne induljunk el, mert törölték a Budapestre menő járatot, de mire az üzenet a szemünk elé került, már a buszon ültünk a Heathrow reptérre.

Töprengtem, hogy mi legyen a hazanemrepülős bejegyzés címe, meg hogy a kismamás ‘ráfaragtunk’ vagy az őszinte ‘rendesen megszívtuk’ legyen-e a történet gerince, de inkább csak lejegyzetelem, hogy hogy telt dec 18-a első hazautunk-hazanemutunk napja.

Annyit előzetesen, hogy az út előtti napok nagy készülődésben, szervezéssel teltek (itt a lakást rendben hagyni, hűtőt üríteni, szemeteket kivinni, fűtést leállítani, stb., csomagolni, karácsonyi ajándékokat újra átnézni, na ezt a tuti játékot biztosan ellopják majd a bőröndből, tegyük nejlonzacsiba (maximális álca és védelem, remélem, mindenki tudja!).
Alíz baba pakkját még nyolcszor ellenőrizni, fülhőmérő, lázcsillapító (huh, pont a száz milis határ alatt van, klassz), orrspray (összeolvastam a babarepülési kisokost: a repülőn száraz a nyálkahártyájuk, spricceljük rendszeresen sóoldattal), kisruhák, ekcéma zoknikesztyűk, stb. stb.).
Dec 17-én, Attus szülinapján, késő éjjelig pakoltunk, előkészültünk némi túlélő kajával (alma, banán, rágcsa), hogy holnap már megyünk VÉGRE HAZA Budapestre!!! És mindenkit megölelünk (igen, a 3 hónapos Kolos babát, Alíz unokatestvérkéjét is jól megfogdossuk végre!).
És hát Attus mamája, aki rengeteget készült, hogy fogadni tudjon hármónkat (kiságy, pelusozó szivacs, kiskád, textilpelusok, stb. beszerzése, lakás átrendezése, stb. – na szóval nem kis meló), hetek óta megy az email, skype, hogy mi legyen, hogy legyen, teljes lelkesedéssel, nagyon vártuk, nagyon várja, stb.
Meg egyáltalán, az egész család azon van, hogy a 4 testvér itt, a 2 testvér ott mind együtt lehessen, gyerekek, nagyik, dédi, uncsitesók, a nagy és számos család apraja nagyja – micsoda jó erre gondolni, hogy ennyien vagyunk… :)
És bár idegenbe szakadtunk, azért a fontos ünnepekre hazajárunk. És a karácsony kihagyhatatlan…

Na és akkor dec 18., szombat

Reggel 6:24, én még szoptatok (aznapi 2. menet), amikor Attila benyit, hogy most ébredt, kicsit elaludt, 6 helyett most ébredt, tud-e segíteni, stb. Mondom, hogy szoptasson pakoljon, reggelizen inkább (táppal etetni, kiegészíteni majd a buszon fogunk, ott majd meg tudja etetni), itt befejezzük Alízzal a szopit, aztán én is pattanok valamit enni, és az utolsó simításokat végezni, aztán Alízra rá a szkafander, satyi, be a hordozóba, és elballagunk óvatosan a jégfoltos utcákon a buszállomásra, amíg Attus a két nagy ajándékos bőrönddel a taxiban odarobog (én ragaszkodtam hozzá, hogy Alízt a hordozóban viszem, apuka csak menjen taxival, cuccokkal).

Mindent nagyon nagyon alaposan elterveztünk, sokszor repültünk is már Budapestről és Budapestre, lista készült legalább tíz és tízféle, mind tematikus oszlopokban, egy külön a last minute tennivalókra. Nem lesz itt semmi gond, mantrázom magamban. De lassan 3/4 7, jó lenne kikászálódni az ágyból kicsi – hmm, hmm, ciróka maróka, Alíz húzza a félkómás szopit, de inkább a reggeli időm menjen rá, csak jókedvű babával induljunk. Hmm, hmm, lassan kelni kell Dudukám… 7-kor végre ébred, és vidám, minden nagyon klassz. 25 percem marad a reggeli kapkodásra, Attus is kapkod, hogy minden bent legyen a csomagokban, 2 bőrönd, 2 kézipoggyász, 1 kajás szütyő, plusz szépen, tisztán hagyjuk itt a kis lakást. Mert mi mindenre felkészültünk.

A reptéri busz a Parker’s Piece mellől indul Cambridge-ben, nekünk kb. 15-25 perc séta Alízzal, szépen odabattyogunk a csendes és kihalt szürke reggeli Cambridge-ben, gondosan kikerülünk minden jeges foltot, visszaveszek a reggeli kapkodásból. Ott az apa! Attus már integet a busz mellől, és szuper helyünk van a 3 órás reptéri buszúthoz, a hátsó 3 ülés a miénk. Micsoda apa, micsoda vadászzsákmány. A busz félig telt, vagy annyira sem, pontosan indulunk.
Zavarba jövök, hogy magunkat bekötjük, de a babát nem, mert nem is értem, hogy kéne (ülni még nem ül, gyerekülés sincs, az én ölemben hogy szíjazzam be, és meddig marad meg). Egész úton marad egy kellemetlen szájíz, hogy milyen anya vagyok, mi be vagyunk kötve, de a gyerek nincs… Tuszkolgatom magamban a dolgot, lefelé, ha már így döntöttünk, akkor utazunk.

Zötykölődünk a buszon egy fél órája, Attus nézi a mobilján, hogy alakulnak a járatok a Heathrow-n. A mi járatunk mellett az áll, hogy Contact Airline. Hmm. Biztos semmi baj. A légitársaságot nem érjük utól. Aztán megnézi a bejövő emaileket (utólag megtudom, hogy már a taxiban ülve mondta a taxis Attusnak, hogy a Gatwicken egy sor járatot töröltek), és kiderül, hogy törölték a járatot. Hmm. Hát akkor mit lehet ilyenkor tenni. Ülünk, megyünk az autópályán, mi bekötve, Alíz fekve szopizva, miért nem mentünk mégis inkább vonattal Londonba aztán onnan a Heathrow-ra… Újrafoglalunk, nincs mese. Megyünk haza, erre készültünk már hónapok óta, Alíz még bele sem szagolt a magyar légtérbe.

Alíz közben már javában benyomta a tápot a cucliból és nagy örömsikkantásokkal jutalmazza a kint mozgó tájat. Hű meg ha, mozognak kint a fák! Szokásos tipródás, hogy melege van, vagy fázik-e a buszon, mennyire vetkőztessük le, stb.

Attus elkezd a British Airways honlapján nézelődni, hogy most akkor hogy mit: újrafoglalná a budapesti járatot de az aznapra megadott későbbi járatokat (legkorábbi du 5:2o) nem tudja kiválasztani a mobilján, nem élő a cella a táblázatban. Akkor telefonálunk. Senki nem veszi fel a BA-nél, hosszas menüpontok vannak. Akkor agyalunk, hogy miért nem lehet a honlapon foglalni. Biztos mert mobilról próbálja. Hülye mobil honlapok. Na ez a British Airways, jellemző, hogy nincs rendes mobil honlapja. Attus felhívja az egyik barátját, hogy próbálja meg a nevünkben otthonról újrafoglalni a járatot, de nem sikerül neki sem. Próbálta Firefoxban, meg Chrome-on, kérdezem okoskodva szoptatás közben? Próbálta Explorerben is? Igen, persze. Hát akkor besz.rt a honlap. Tök jó, eddig azon aggódtam, hogy mások beelőznek minket, és otthonról szépen újrafoglalják a honlapon a jegyüket. Most megkönnyebbülök, hogy másoknak sincs több esélye, és majd személyesen a reptéren újrafoglalunk. Biztos nagyon kedvesek lesznek, ha látják rajtam Alízt a hordozóban. Elnézem, ahogy szopizik, álmosodik. Olyan szép.

Újabb 5 perc múlva én: Attus légyszi keress rá a google-ben, hogy rebook flight BA, vagy valami hasonló, vagy a BA honlapján belül keresd meg, hogy rebook, biztos van valami nyamvadt leírás. Talál a guglin keresztül egy blogbejegyzést, hogy ha utazási iroda foglalta, akkor azon keresztül kell újrafoglalni. Na megvan, akkor nyilván ezért nem élt a cella, és nem tudtuk az opciót kiválasztani. Hívjuk az expediát, mert rajtuk keresztül foglaltuk a repjegyeket. Persze az amerikai expedián, nem a .co.uk-n, ezért tíz percig (feltehetőleg méregdrága) hívás megy az expedia ügyfélszolgálatára, semmi de semmi reakció, csak egyre idegesítőbb az automatikus kitöltő zene (Leaving on a jet plane, don’t know when I’l be back again…). Na és akkor mégis beelőznek minket mások, akik el sem indultak otthonról. De valahogy csak lesz. Nem, nem leszek ideges.

Expedia nem, BA honlap sem jött be, akkor, kevés esély, de hívjuk is fel a BA-t: totál foglalt a forró drót, közben eljutunk a Stansted reptérre és már szállingózik, aztán esik a hó rendesen. Attus telefonja 4o%-ra lemerült.

Aggódni kezdek, hogy aznapra marad-e egyáltalán járat. Nyugtatom magam (nehogy a baba valamit is megérezzen a programváltozásból), hogy majd alszunk egy reptéri szállóban, kerül, amibe kerül – ja és vízforraló is van a tápos üvegnek, elvégre angol hotel, én már haza nem fordulok vissza a babával meg a sok cuccal, ha egyszer elindultunk, menjünk. E.T. Haza.

Alíz baba közben szundikál egy húsz percecskét, többet kéne, de nem nyafizik. Sőt! Csupa érdekesség van, de azért eljátszik egy picit a varázskockával.

Attus teszteli a busz wc-jét, nincs lámpa, nem látni semmit a sötétben. Túléli. Nekem nem kell pisilni, de jó, hogy a sötétben nem kell bénáznom, kibírom addig, tuti!

Következő buszmegálló Heathrow Terminál 1,2,3. Ugye nem a Terminál 5? – kérdezzük az előttünk levőket. Nem, nem ez a Terminál 1-2-3. De lassan érkezési idő van, Attus inkább megkérdi a buszsofőrt, hogy ugye elmegy a busz a Terminál 5-höz is. Persze. Okés. (igen, inkább mindent ötször megkérdezünk, járatlan útvonalon babával jobb a sok kérdés). Mindjárt ott vagyunk, hurrá, és azonnal tisztázzuk a repjegy helyzetet, és azonnal foglalunk egy új járatot, és aztán azonnal tisztába teszem Alízt, mert már 11 óra elmúlt.

Pisilnem kell. De már szinte mindenki leszállt. Félig nyitott ajtóval pisilek – az ajtót Attus tartja a lábával, hogy lássak valamit, közben Alízzal játszik.

Mindjárt ott vagyunk, húha. Húha, gyorsan készülődjünk, Alízra vissza a szkafander, kesztyű, sapka, előke (rágja, nyálazza az overált, meg a hordozó termoborítását is, két előke is kell).

Megérkezünk a Terminál 5 megállóhoz. Magamra vissza a nyolcvan réteg – Attus lepattan a buszról, hogy kivegye a bőröndjeinket, mi még mindig öltözünk, pakolunk Alízzal és már szállnak fel az emberek – visszasodrunk mindenkit, leszállunk.

Hideg, hó. Gyorsan, keressük meg a check-int, információt, bármit. Óriási sorok. Miért állnak sorba? Odamegyünk egy klubtagsági, nem sima utazónak szánt reptéri alkalmazotthoz. Nem, járatok csak 5 után indulnak, ha egyáltalán indulnak. Addig biztos semmi nem megy. Személyesen? Nem, nem lehet személyesen újrafoglalni, 5-ig meg járatokat sem tudnak mondani. Próbáljunk meg a honlapon, vagy telefonon. De nem sikerült, próbáltuk. Hát igen, próbáljuk újra, majd 5 után. De ne számítsunk arra, hogy keddnél előbbi járatot találunk, hétvégére már teljesen foglaltak. Nem, ne várjunk itt 5-ig, nem valószínű, hogy jobb lesz a helyzet. Úgy érzem, ez a nő nem akarja megmondani, hogy személyesen – biztos lehet!!! – hogy lehet újrafoglalni. Nagy nehezen kihúzom belőle, hogy 5 után melyik pulthoz kéne mennünk (E, a válasz az E betűs pulthoz). Hát akkor…

OK, menjünk, vegyünk kaját gyorsan, a babát is meg kell etetni, tisztába kell tenni. Hát akkor mégse várunk 5-ig, visszamegyünk Cambridge-be (és, ahogy a fenti ügyfélszolgálatos nő mondta – ‘az otthonunk kényelméből próbálhatunk újra járatot foglalni – keddtől’, fortyogok magamban). És hogy felkészültünk. Csak az az apróság kerülte el a figyelmünket, hogy hajnali fél 5-kor jött egy email a BA-től, hogy törölték a járatunkat. Mert hajnalban mással foglalkoztunk. Mert rutinos utasok vagyunk, és biztos hazajutunk.

Jó, akkor busszal jöttünk, teperjünk haza busszal. 12:45-kor indul (addigra már egy lista van kitéve, hogy hova nem mennek buszok – hálistennek Cambridge-be még mennek). Etetés, pelus, irány a buszmegálló. Várunk. Állunk. Hideg van. Hó. Paramedikus megy el mellettünk sok pakkal. Várunk.
Várakozás a Stansted reptér buszmegállójában

Végre egy National Express alkalmazott. Sajnos várni kell, baleset volt, nem engedték át a buszokat. Várunk. Beáll egy busz, de nem cambridge-i. Egyszercsak elkezd kiabálni a sofőr, hogy aki Cambridge-be megy, az is jöjjön. Egy megállóra elvisznek, ott majd egy másik buszra szállunk.

(közbevetés: 63 font volt a buszjegy a reptérre és most 63 vissza, megvettük)

Egyre nagyobb a hó, átfurikázunk a másik buszmegállóba (Terminál 5-ről a Terminál 1,2,3-ra). Átszállunk, hely van, alig néhány ember a buszon (na ezek sem néztek emailt ma reggel, gondolom magamban). Elindulunk vissza Cambridge-be. Egyre nagyobb a hóesés, egyre több hó és autó az utakon.

Hosszas araszolás után irányt váltunk. A buszsofőr kollégája közli, hogy az M5-ösről nem tudtunk eljutni a cambridge-i leágazásig, úgyhogy London felé megyünk.

London felé viszonylag jól haladunk. Central Londonba megyünk be.
Beérünk Londonba Stanstedről

Egyszercsak feltűnik a Tower Bridge Primary School épülete és izgatottan súgom Attusnak, hogy húúú, itt van valahol a Tower Bridge és lehet, hogy átmegyünk rajta. London tök szép, érdekes, Phil Collins és Paul McCartney is koncertet ad, itt a folyó, mennyire más mint Budapest, és hűha, tényleg a Tower Bridge!!! És akkor ez a Tower.
Tower, London - a stanstedi buszból

Hú ez jól néz ki. Gyors buszos fotók az iphone-nal. Elhaladunk egy fedetlen turistabusz mellett (na a lúzerek).

Az előttünk levő idősebb házaspár végigtelefonálja az utat, unokák, gyerekek, nem, ne jöjjetek értünk, lezárták az utakat, de akkor hol fognak aludni, minden hotelszoba foglalt volt már a Heathrow környékén, csak felültek az első buszra, hogy valahova eljussanak onnan máshova, ahol még lehet szállás. Hát India most nem jött nekik össze. De minden rendben van. A telefon anyuka kezében, apuka végig mondja, hogy mit mondjon, így duplán nem maradunk le semmi fontosról.

Alíz játszik, szopizik és cicin nemcsak bealszik, hanem a többi utas kedvéért, azon is alszik (végre teljesült ez utóbbi nagy álma), nincs is jobb, mint berregő buszon egy anyacicin szundikálni (legalább másfél órát eltöltünk így). Londonban ébred, csuda izgalmas látványra, közlekedési táblák, óriási hirdetések (You are not stuck in the traffic. You are the traffic), néhány alig öltözött járókelő a hóban, bebugyolált hidak, gyönyörű házsorok és ormótlan épületegyüttesek váltják egymást.

Belassul a busz a belvárosban, aztán irány a kivezető út Cambridge felé. Újabb etetés. Robogunk. Hurrá. Nem robogunk. Miért nem robogunk? Miért lassulunk? Lépésben megyünk. Már lépésben sem. Jön megint a sofőr kollégája (ez a Volánnál, BKV-nál ismeretlen pozíció lehet, gondolom, olyasféle mint a sztrájkolókkal tárgyaló emberke) és jelenti a helyzetet, hogy hát beállt az út, kb. 4 felé leszünk a Stansted reptéren, ott át kell szállni majd egy másik buszra Cambridge felé. Hát jó.

Félöt. Alíz a varázskockával már nagyon kijátszotta magát (a kendővel rákötöttem a hátsóülés fogantyújára, így nem esett le – a többi játék gyorsan leesett a földre, azt már nem akartuk odaadni). Most már teljesen. Cseréljek itt gyorsan pelust? Áááá mindjárt ott vagyunk, most már nem érdemes. Alíz szopizik, bealszik. 5 óra. Még nem vagyunk ott. 1 óra óta megyünk Cambridge-be. Sötét van teljesen. Alíz felébred, nagyon tetszenek neki a busz kék lámpái, amik a folyosót világítják meg. Nincs annyi fény, hogy pelust cseréljek, vagy betompoluk, mindenesetre a pelenka már 12 óta Alízon van. Úristen, csak nehogy kaki jöjjön. Alíz a nap folyamán először nyűglődni kezd. Énekelgetés, elcsendesül. Picit még cici-alszik. 6 óra.

Este 6 felé megérkezünk vissza a Stanstedre. Maximális káosz, ottragadt tömegek. Busz – leszállunk, nincs meg az egyik bőrönd. Az előttünk ülő idős házaspár apuka tagja jelentkezik vele, hogy azt hitte, hogy az övé. Bőröndök megvannak, mi megvagyunk, hol szállunk át, honnan megy a buszcsatlakozás? A National Express ügyfélszolgálatosa öltözködik. Nem, innen nem mennek oda buszok egyáltalán. Ne is számítsunk rá. Próbálhatjuk a vonatot, de állítólag nem mennek. Taxit is hívhatunk. (brrr, hidegszívű hülye nő)
Hol a taxiállomás? Odamegyünk. Útközben belefutunk a vonatállomásba. Tömegek. Óriási sorok várnak a jegyautomátokhoz, a jegyeladók már nem üzemelnek. Mintha mindenki kerülné a személyes érintkezést (lásd, BA újrafoglalás című fejezet). A National Express Stansted-i irodája is lehúzta a rolókat.

Megtaláljuk a taxiállomást. 2 óráig nem vesznek fel rendeléseket, majd 2 óra múlva jelentkezzünk, akkor újraértékelik a kintlevő taxiállomány helyzetét. Attus nem tágít, és kéri a taxis diszpécsert, hogy legalább én a babával jussak valahogy haza, hátha valaki osztozik egy taxin. Jó, akkor álljunk oda félre. Odaállunk a többi családos várakozó mellé. Ezek szerint mások is próbálnak valahogy taxihoz jutni, csak valami legyen. Várunk.

Várunk húsz perce. Etetésidő, rajtam Alíz a hordozóban. Összeteszem a tápot, és ahogy rajtam van, bekajcsizza. A mellettünk levő 1.5 éves forma kicsi is éhesen nézi és követeli. Anyuka készült, nem készült? Mondom, hogy a táp másik felét szívesen odaadjuk, de tiszta üvegünk nincs (hazudok, 1db tiszta üvegünk még van, de rettegve gondolok rá, hogy mi van, ha a reptéren ragadunk és az az utolsó, amiből tudok adni neki – közben átfut az agyamon, hogy azért forró vizet már csak tudunk kérni egy kávézóból, és az éjjeli etetés után a két hajnali csak cicis, nincs táp, ki kell bírjuk valahogy. Igaz, inni alig ittam, mert alig volt vizünk az 5 órás buszúton, és így tejem sincs sok). Várunk. Attus elmegy vízért. Iszunk. Keveset, mert a WC-hez hosszú sorok állnak sorban. És mi van, ha mindjárt szól a diszpécser, hogy itt a taxi? A másik család anyukája a nagyobbik kislánnyal elszalad a WC-re. Le is csúsznak egy taxiról. De még nem mi jövünk a spéci rászorultak listáján. A diszpécser már csak ordítva ismételgeti, hogy 2 óra múlva jöjjenek vissza. Aztán telefonhívást kap, és már csak 3 óra múlva jöjjenek vissza. Attus közben próbálkozik cambridge-i taxikkal: igen, megpróbálnak jönni, előre kell fizetni és esetleg másfél óra múlva itt vannak. Bevállaljuk, Ani? Hát nem tudom. Inkább itt várjunk még. Biztos lesz autó. Diszpécser kap még egy telefont, és közli velünk, hogy lezárta a rendőrség az utat Cambridge-be baleset miatt, ne várjunk itt. Aznap először elsírom magam. És nézem, hogy a kétgyerekes anyuka (aki közben visszaért a wc-ről a kislányával, és megtudta a férjétől, hogy így lecsúsztak a taxisról), miért nem. Hogy csinálja?

Hát akkor nézzük meg a vonatot.

Valójában már egyszer megnéztük a vonatot. Ahogy este 6 felé visszavergődtünk a Stansted reptérre, és amikor közölte a National Express buszszolgálatos, hogy felejtsük el a cambridge-i járatot (azt még nem tudom, hogy a 63 fontos jegyből bármit visszatérítenek-e), akkor először a vonatmegállóban kígyózó tömegbe botlottunk. Biztos fáradt voltam már, de úgy nézett ki, mintha a sor elején várakozók 4 rolóval bezárt vonatjegy kiadó ablakhoz álltak volna sorba. Sokat nem időztünk annál a csoportosulásnál, áttörtünk a tömegen, hogy a vonatok indulását jelző monitorokat megnézzük. Mind Londonba ment, amennyire láttuk a szintén sűrűn ácsorgó, várakozó tömegtől (vasúti alkalmazottak tartottak egy kordont, de hátulról csak annyit lehetett látni, hogy áll a tömeg). Illetve volt egy, aminél ki volt írva, hogy megy egy vonat London felé, és az egyik állomásnál (Bishop Stortford) lehet átszállni a Cambridge-be tartó vonatokra. Azt senki nem tudta, hogy vajon ténylegesen mennek-e vonatok Cambridge-be, de az átszállási lehetőség ki volt írva. Mondtam Attusnak, hogy várjunk, próbáljuk meg (nem nagy meggyőződéssel), mire Attus mondta, hogy menjünk inkább taxival. Este 6-kor ez valóban csábítóbbnak hangzott, akármennyiért is, csak jussunk haza a babával rendesen a meleg pici lakásba, fülünk farkunk behúzva a nyuszitanyán.

Felmentünk a Stansted reptér taxiállomására, ahol egy kopasz középkorú futballbíró taxis diszpécser … na de ezt már fent leírtam. Szóval taxi nem volt. Attus apa volt, aki filmbeillő helytállással ragaszkodott hozzá, hogy legalább a kislánya meg a felesége hazajusson. Ez azóta is többször eszembe jut.

Így megint visszamentünk az egy szinttel lejjebb lévő vonatállomásra. Ahhoz, hogy lejussunk, egy hosszú soron kéretőztünk át, mint kiderült, az emeleten lévő egyetlen vonatjegykiadó automatához álltak sorban. Nagyon nagyon sokan.

Én még mindig voltam olyan naív, hogy átugorhatjuk a jegyvásárlás részt, mert ekkora szükséghelyzetben, ilyen tömegben, káoszban csak ránézünk a vasutasokra, ők visszanéznek, és meglátják a mellkasomból kikandikáló pici babát, visszafojtanak néhány krokodilkönnyet, és azt mondják, tessék menni anyuka.

Úgyhogy megint beálltunk a tömegbe (amit az induló vonatoktól egy sor vasúti dolgozó és egy műanyag kerítés választott el), a sűrűn álló tömegbe, és amit eddig észre sem vettem, 3-4 jegykiadó automata, Attus beállt az igen rövid sorba (ami fent, a taxiállomás szintjén, tízszer vagy hússzor akkora volt). Szerzett jegyet. Én meg helyezkedtem a tömegben. Mindenkinél gurulós bőröndök, sok, néhány utasnál gyerek, vagy gyerekek, sokat igazán nem lehetett helyezkedni, mert a talpalatnyi hely volt, meg a bőrönd alatti hely és slussz. Viszont nem volt veszekedés. Nem volt kiabálás. Nem volt zúgolódás. Nem volt megvadult, kétségbeesett csőcselék. Mindenki igen illedelmes volt a helyzethez képest! Ez nagy segítség volt. Mivel Alíz nem annyira szerette, hogy csak ácsorgunk, és már el is álmosodott, elkezdte az alvás előtti éneklő nyekergést (ennek segítségével jutottunk előre két embernyit), én meg rugóztam, ringattam (3 napja izomlázam is van a vádlimban rendesen, de az rámfér). A körülöttem levő lányok, nénik mosolyogtak rá. A mellettem várakozó 5-6 éves kisfiús anyukák pedig az egyre nehezebben lefoglalható mozgásigényes srácokat próbálták féken tartani. Attus mögöttem, de a két embernyi előny elválaszt minket (nem akarok nélküle hazamenni, ha lehet).

Változnak a feliratok az érkezéseket kijelző táblán. Elég sok vonat megáll ebben a Bishop Stortfordban, de ahogy Attus rámutat, már nincs kiírva, hogy Cambridge-be itt lehet átszállni… Gyomorszorulásom lesz. Meg szerinte a reptéren meleg is van, és késő éjszaka valahogy biztos hazajutunk. Kötöm az ebet a karóhoz, hogy én nem fogok a babával a reptéren dekkolni. Steril cuclisüvegünk már csak egy van, táp is csak egy van (arra gondolni sem merek, hogy esetleg napokig itt maradunk – jó, ez utólag nem reális, de akkor eléggé meg voltam ijedve – és táp nincs a reptéri boltban. Nekem tejem nincs, mert alig tudok vizet inni (és WC-be jutni). Szóval eltökélem magam: próbáljuk meg a vonatot. Ha mást nem, akkor a következővel elmegyünk Londonba, és ott már csak találunk egy szálláshelyet. Vagy valami lesz. Kell lennie. Ennyire nem béníthatja le a civilizált életet az időjárás. Attus néz nagyokat, szerinte kockázatosabb az isten háta mögötti kisfaluban (Bishop Stortford) ottragadni, mint itt. Hát persze ennek nagy igazsága vagyon. De valami azt súgja, hogy a vonatok Cambridge-be mennek (teljesen irreális súgógép, semmit nem tud az angolok és a hóesés történetéről).

Mozdul a tömeg, egy adag embert átengednek és az előttem álló lányoknál el akarják vágni a sort. Kitör belőlem az anyaoroszlán: itt állunk a babával már órák óta (hmm, ez kb. húsz perc lehetett, vagy 15 vagy 35, vagy 45?? nem tudom megmondani), engedjenek át legyen szíves. A vasúti alkalmazott azonnal készségesen reagál (középkorú hölgy), hogy a babával átmehetek,. Nyúlok hátra Attus felé, Attus nyomulni kezd, hogy ő is a babával van, és valamilyen tömegfolyóssági varázzsal átolvad a tömegen, és bejutunk a peronra, beáll a vonat és megitn nyomul a tömeg. Megint nyomulunk mi is. A tőlem jobbra álló nők azonnal előretessékelnek a babával, és a testükkel szorosan felzárkóznak, a tőlem balra álló huszonéves srácoknak időbe telik, amíg leesik nekik, hogy babával vagyok. De mindenki felfér. Magyar metró viszonylatban még egy ugyanekkora csoportot át lehetett volna engedni. Alíz végigaludta az áttörést. Két megálló és kiderül, hogy van-e vonat. Vagy mi.

Leszállunk Bishop Stortfordban, át kell mennünk egy vasúti felüljárón, két meredek lépcsősor, Attus felkapja a két kb. húsz kilós bőröndöt, hátán a kézipoggyász hátizsák, nálam a baba és a hátizsák és menetelünk felfele. Mindenki siet, mi is sietünk. Mert ezek szerint valamiért csak sietnek a többiek is. A túloldalon lefelé menet már vannak, akik futnak, mi is igyekszünk sietni, de mégsem sietni: féltem Alízt, meg hogy esetleg csúszik a havas lépcső, meg akaratlanul is enyhén lökdösődve futnak a többiek, nehogy fellökjenek. Már látjuk, hogy bent áll a vonat.

És bent áll. Az ajtók zárva, mindenki lelassít, rosszat sejtve néz a vonatra, ami nemcsak bent áll, de hivatalosan ki is van írva az aktuális digitális kijelzőn. Hmm. Egy jól értesült utazni vágyó világosítja fel a frissen beesőket, hogy a mozdonyvezető közölte, hogy a vonat visszamegy a Stansted reptérre. És nem tudja megmondani, hogy Cambridge-be mikor és mi megy. Most már este fél8. A babán utoljára a Heathrow reptéren cseréltünk pelust, még dél körül… Hálistennek nagy dolog (nagy kaka) szagot nem érzek, de elképzelni sem akarom, hogy hogy nézhet ki szegény popsija.
Hideg van. Behúzódunk a fűtetlen váróterembe. Telnek a percek. Beesik egy szerelmespár, csúszkálva-kergetőzve nyomkodják egymás nyakába a hideg hógolyókat, csak egymásnak léteznek. Vonatról semmi hír. Helyi teenager csapat sörrel a kezében büszkén vág át a várakozó tömegen. Továbbmennek, röhögnek. Topognak a várakozók, állnak a bőröndök az olvadt hófoltokban. Semmi hír. Lassan 8 óra van.

És befut egy vonat. Nem Cambridge van rá kiírva, a kijelzőn sem szerepel, hogy létezne a vonat, de valaki kiabálni kezd, hogy Cambridge-be megy és mindenki lázas sietséggel felkapaszkodik a szerelvényre. Bent a kocsiban már Cambridge-et mutat a digitális állomásjelző. Attus még gyanakszik, mivel Stansted felé indul a vonat. De a végállomás Cambridge – C-A-M-B-R-I-D-G-E! Megkönnyebbülés.

Alíz megint nyűgös lesz, az esti alvását már sokadjára szakítjuk félbe, nyűglődik, álomba szoptatom a hűvös vonaton.

Hazafelé Cambridge-be a vonaton
Megnyugtató a kicsi cambridge-i kuckónkra gondolni.

Innentől minden sínen van – szó szerint. 9-re hazaérünk, peluscsere, szopi, etetés, altatás. Nyugalom.

El sem hiszem, de talán nem túlzás, hogy ez volt Alíz egyik legizgibb napja, neki csupa történés és látnivaló volt, ha nem volt mit nézni, akkor meg szopi volt, evés volt, játék apával, és alvás anyán. Nagyon nagyon drága volt egész nap.

___________________

Epilógus

Csak másnap kezdjük el nézni a további újrafoglalási lehetőségeket Budapestre: British Airways dec 26 a legkorábbi, Easy Jet dec 26 a legkorábbi (a Malévot is megnézem, hátha összejön Budapest, de egy főnek dec 24 este kb. 144eFt…)

Szóval itt, Cambridge-ben töltjük a karácsonyt és barátkozunk a gondolattal. Az első önálló pici karácsonyunk. Egy nagyon növénybarát húsz centis mini fenyőfa körül. Sok hóban. De együtt. :)
Cambridge - dec 20, Coldhams Common

És hiányozni fogtok mindannyian! Boldog karácsonyt, békés, szép, kilábalós újévet!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s